Elmesélek egy történetet, ami egy éve történt velem:
Egy Balaton környéki kalandpályán voltunk. Tudjátok, ahol a fák között kell köteleken és mindenféle izéken csúszni, mászni, lógni, kúszni. Itt a pálya 4 részből állt, minél tovább ment valaki, a feladatok annál nehezebbek voltak. Én nagyon élveztem a dolgot, P. csak a földről követett, mert az előző esti buli utózöngéi megakadályozták a Tarzanoskodásban. Rendületlenül mentem előre, imádtam. Már másfél órája kalandoztam a fák között, a 3. pályán tartottam, a feladatok egyre nehezedtek, az erőm pedig fogyott. Magasan, a 2fa közötti út a következőképpen nézett ki: vízszintesen 6vastag kötél lógott, egymástól 1m távolságban, a végükön kengyel (lovaglásnál ebbe rakjuk a lábunkat). Elindultam. Baromi nehéz volt, a kötél előre-hátra himbálózott, messze volt a következő, és mivel teljesen egy sorban voltak x-ben kellett lépkedni. Karizomnak amúgy is híján vagyok, másfél óra masszív megterhelés után pedig azt hittem tőből szakadnak le. A felénél jártam, amikor azt éreztem, hogy nem bírom tovább. Átfutott az agyamon, hogy vagy bedobom a törölközőt, elbőgöm magam (mert a sírás határán voltam) és innen kell leszedniük, mert egy tapodtat sem megyek tovább, vagy összeszedem minden erőmet és végigmegyek az előttem álló pár akadályon.... az utóbbit választottam.
Azóta, ha az életben képletesen ilyen helyzetbe kerülök, akkor mindig eszembe jut, ahogy akkor ott lógtam két fa között a magasban. És nem adtam fel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése